Kezdjük a kályhától. Nagy, karamellszínű cserepek borítják, olyan a fényük, mint a dobostortán a cukormáznak, közelről még hajszálvékony felületi repedések is kivehetők. Gyerekkorom kályhája volt ilyen, legelső otthonunkban. Emlékszem, négyéves voltam, és nem értettem, mi az, hogy elköltözni. Nem voltam tisztában a szó jelentésével. Apám egy nagy nejlonzsákot nyomott a kezembe, és azt mondta, tegyem bele az összes játékot, amit magammal akarok vinni. Merthogy elköltözünk. Tanácstalanul tébláboltam a felfordulás közepén: a helyéből kimozdított varia szekrénysor tartalma a földön hevert, anyám idegesen szaladgált ki a szeméttel a körfolyosóra, én meg a földön ülve komótosan szórtam az építőkockákat a zsákba. Másnap reggelre minden készen állt.
Apám a földön heverő tévémacira és a meztelen babára mutatott: és ez? Ez nem kell? Nem, ráztam a fejem, és húzgáltam tovább körbe a szájánál összefogott zsákot az üres szobában. Mikor újra felnéztem, már csak azt láttam, hogy apám a lábánál fogva dugja be a babát a kályhalyukba a mackó után. Látszott, ahogy a narancsszín parázson lángra kapnak, a baba pillanatok alatt felismerhetetlenné zsugorodott, a szivacsos mackó viszont hosszabban, hanyatt fekve égett, míg apám rá nem csapta a vasajtót.
Nem tudom, mikor hagytam abba az üvöltést: most az az érzésem, hogy soha. Volt néhány év, amikor hangtalanul csináltam, elbújtam, rajzolgattam a filctollakkal, a fene meg nem mondta volna, hogy ez a gyerek üvölt, hát mért nem szól már neki valaki, hogy ne üvöltsön annyira.
Az új hely egyébként nem volt rossz: szerelmesek lettünk egymásba a szomszédban lakó Gáborkával, és el is határoztuk, hogy ha felnövünk, férj és feleség leszünk. Három gyerekkel. Nem látszott lehetetlennek, az élet ugyanis még a kályhában fellobbanó lángok ellenére is beláthatónak és tervezhetőnek tűnt, nem volt belekalkulálva se sírás, se abortusz, nem szerepelt benne vetélés és éjszakai buszozás, nem szerepelt benne bukdácsoló futás az éjszakai ködben a kukoricaföldön át, egyszóval fehér függönyfátyollal a fejen az óvodai jelmezbálon nem pontosan olyannak volt elképzelve, mint amilyen végül lett, bár ha pusztán a számokat nézzük, stimmel az egyenleg. Született egy fiam, az igaz szerelem meg csak-csak eljött, késve ugyan, de nagy lánggal lobogva az amúgy is parázslóan meleg és soha véget érni nem akaró nyárban. Még októberben is meleg volt, olyan valószínűtlen, ragyogó napsütés, hogy átizzadt rajtam a póló a kórház felé trolizva, és verejtéktől párállott az arcom a napszemüveg mögött.
A nőgyógyásznál sokat kellett várni: hiába volt a megbeszélt időpont, az orvos még meg se érkezett, a folyosón pedig már négy nő várakozott. Egyik se látszott terhesnek, igaz, én se, pedig akkorra már többször is megismételtem a tesztet, és biztosan tudtam, hogy a világ hamarosan teljessé kerekedve mutatja majd meg addig sose látott, világló arcát.
Először mégse értettem, amit az orvos mond: a képernyőre mutogatott, és mosolyogva magyarázta, hogy nézzem csak meg, aztán kihangosította a dupla szívhangot. Az az egy az kettő. Vagyis három, a már meglévő gyerekkel együtt. Elképzelhetetlen és kicsit ijesztő is volt, képtelen voltam háromgyerekes anyaként elképzelni magam, az valami más volt, másik test, másik élet. Kapkodva öltöztem, a harisnyát vissza se vettem, hanem a táskába gyűrtem, úgyis olyan meleg van.
Lépkedtem végig a Dózsa György úton gyalog, talán három troli is elment mellettem, mentem az aranysárga fényben az Ajtósi Dürer sor felé, és a mondatot tervezgettem, a mondatot, amit majd neki mondok a telefonba, a mondatot, amit hosszú csend és meglepett öröm követ majd, a mondatot, amit már elképzeltem és összeraktam egyszer, de amelyet most fejben át kellett fogalmaznom, és hozzáigazítanom a bennem növekvő titokzatos testekhez, akiket valamiért első pillanattól fiúikreknek képzeltem el.
A vonal foglalt volt. Hívtam később is, hiába. Azért ment le, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, megírja az előadását, és elzárja a vizet a kertben, mert lehet, hogy a tél beállta előtt nem tudunk többször lemenni. A tanya egy zsákfalu legvégén, a szántóföldek határán feküdt Nógrád egy eldugott szegletében, mögötte semmi, csak a végtelen ég és az erdő. Hívtam a mobilt, ki volt kapcsolva. Elképzeltem, ahogy pólóban kimegy a kertbe és összegereblyézi az avart. Mindig mondtam, hogy felesleges, de valamiért szerette összeszedni az almafa és a diófa lehullott leveleit. Szeretett fát aprítani, mindig sokkal többet vágott, mint amennyit a ritka téli hétvégéken elhasználtunk. Elképzeltem, ahogy fát vág, és egyenletes rendben felpakolja a fészerben a hasábokat, elképzeltem, ahogy a ház elé kiülve kávézik, elképzeltem és szerettem. A vonal este is foglalt volt, aztán másnap reggel is. Déltől már félóránként hívtam. A szerelmem foglalt.
Foglalt, foglalt, foglalt. Délután ültem az erkélyen az alkonyatban, és gondolatban elkezdtem csomagolni, de a testem nem mozdult. Jólesett az erkélyen az alkonyati napfény, és tudtam, hogy már nem kell sokat várni, hogy az utolsó busz hat körül úgyis elmegy, háromnegyed hatkor tehát megnyugodhatok, fölvehetek egy kardigánt, és bámulhatom a szobát. Hogy hova lehet majd rakni két kiságyat.
Nem ment. Hétkor mégiscsak felhívtam a Volán pályaudvart. Fél kilenckor van egy busz, mondta a hang. Csak két helyen áll meg, tizenegyre van Terenyén. De onnan be kell majd gyalogolnia. Nem baj, feleltem a nőnek, sokszor mentem már így le. Igaz, akkor nyár volt és napfény, de az esti hűvösben legalább nem lesz olyan fárasztó az egyórás gyalogút.
Felhívtam a gyerekemet a nagyanyjánál, mintha hosszú útra készülődnék. Nem szóltam nekik, hogy az esti busszal elmegyek, úgyis csak lebeszélnének, gondoltam. Másról se szóltam semmit, van még idő, tűnődtem, a fiammal úgyis csak későbbre terveztem egy hosszabb beszélgetést a leendő testvérekről. Felhívtam a barátnőmet is, csak annyit mondtam, hogy most el kell utaznom: szokatlanul csengett a hangja, tartóztatni akart.
Terenyén mindig le van adva egy pótkulcs a vendéglőben. A buszon alig volt utas, sikerült elaludnom, a sofőr másodszor kiabált hátra, hogy megérkeztünk. Odakint már sűrű sötét volt, hirtelen megrémültem, ahogy kászálódtam le a buszról: mi van, ha nem találok ott senkit. Siettem lefelé a műúton, már messziről láttam, hogy a csárdában még vannak. Alig volt valami forgalom, egy-egy autó húzott csak el Tarján felé, elvakítottak a reflektorok, hűvösödött. A csárda ajtaját már zárva találtam, de bent égett a villany, hosszan zörgettem. Az ismerős pincér végül meglepetten ajtót nyitott, nehezen fogta fel, hogy én vagyok az.
Álltunk egymással szemben, bámultam a sápadt, zavart férfit, próbáltam olvasni a vonásaiból. Az egész történet ott állt az arcán, csak ki kellett volna betűzni, csak hagyni kellett volna, hogy zavarát leküzdve megszólaljon és beljebb tessékeljen, hogy megkínáljon valamivel. Megéreztem, hogy mit akar mondani, ezért nem hagytam megszólalni, helyette tompa és határozott hangon elkértem a kulcsot, és már csak messziről hallottam a válasz nélkül hagyott, kicsit riadt kérdést:
…Esetleg … ne vigyem el?
Haladtam lefelé a műúton egyenletes, nyújtott léptekkel, mélyeket lélegezve, mint aki valami éjszakai távgyalogló versenyre készül, mentem, szívtam-fújtam a levegőt, aztán amikor megláttam a falut, akkor már futottam. Futottam át a töltésen, át az árkon, futottam a sötét ablakú házak mellett, elhagytam a kivilágított templomot, rohantam bukdácsolva a ködös, vaksötét kukoricaföldön, szaladtam, patakokban folyt rólam a víz. Aztán messziről megláttam a házat, megtorpantam.
Mikor a szívverésem helyreállt, rágyújtottam, és a cigarettát mélyen letüdőzve bámultam a hideg levegőn át a léckerítést, a házunk kapuját. Teljesen el is felejtkeztem magáról a hírről, amelynek hozója vagyok, s ami miatt most, ugye, dohányoznom se kellene. Elővettem a mobilt, még egyszer, utoljára felhívtam a számunkat. A szerelmemet. Foglalt. Hívtam a mobilját, még mindig ki volt kapcsolva. Álltam és fáztam, leszakadt útközben a vászontáskám füle, megindultam lassan a ház felé. A hátsó szobában égett a villany. Zörgettem a bejárati ajtón, arcomat az üveghez nyomva lestem befelé. Csak sokára jött ki, fürkészte, ki áll kint a sötétben az ajtó előtt. Villanyt gyújtott, meztelen, ismerős testét csak egy derekára csavart törölköző takarta. Álltunk némán, a hirtelen csöndben hallani lehetett, hogy lihegek.
– Hát te? – kérdezte. Nem bírtam szólni, láttam, hogy a belső szobából előkászálódik valaki, és a bejárathoz jön. Szőke nő toporgott köntösben, elöl kilátszott a nagy melle. Megállt mögötte, majdnem egyforma magasnak tűntek, sőt a fejemben a tudatomról levált, továbbra is működő kamera még azt is rögzítette, hogy a nőnek ki van lakkozva a lábkörme. Az egész olyan volt, mint valami valószínűtlen film, amiben történetesen mi játsszuk a főszerepet, csak hirtelen elfelejtettük a szövegünket, úgyhogy ezt a részt ki fogják vágni, meg fogják ismételni, ez a rész most itt nem érvényes. A nő szorosan mögé lépett és halkan, álmosan megkérdezte: ez ki?
– Rosszkor jöttél – szólalt meg végre, még mindig az ajtót fogva. A nő kíváncsian méregetett, nem hívtak be. Talán be kellett volna lépnem, ki tudja. Hirtelen visszatért a mellkasomba a levegő, kinyílt a szám és beszélni kezdett, egy idegen, fémesen rekedt női hang a tüdőmből kiáramló levegővel egy időben azt mondta, hogy azonnal vigyél haza. Most rögtön.
– Rendben.
Teltek a percek, tébláboltam az udvaron, benéztem a fészerbe, a bentről kiszűrődő gyér fényben is láttam, hogy tényleg vágott fát, és tényleg összegereblyézett. Imponáló lehetett, izmos férfi a gereblyével. Izmos férfi, nagy szerszámmal. Hamar felöltözött, én közben kitártam a kaput, hogy ki tudjon állni a kocsival. A nő nem jött az ablakhoz, pedig azt hittem, ki fog nézni utánunk. Lehet, hogy sír, futott át rajtam, bár nem tűnt ijedtnek. Én nem sírtam, tekintve, hogy nem voltam jelen. A test, ami állítólag az enyém, s amelyet most állítólag még ketten laktak rajtam kívül, ügyesen becsukta a kaput, eltolta belül a reteszt, beszállt az autóba, bekötötte magát, és hallgatott. Hallgatott egész úton.
Sose láttam addig részegen vezetni, ide-oda imbolyogtunk a ködben, időnként majdnem letértünk az útról, egyszer pedig egy homályos kereszteződésnél rossz irányba kanyarodtunk el, és húsz percet bolyongtunk mindenféle hepehupás földutakon, amíg némi kerülővel vissza nem találtunk a főútra. Közben egyszer megszólaltam, mondtam egy pontos és hideg mondatot, amelyben az a valószínűtlen szó is szerepelt, hogy ultrahangfelvétel. Nem felelt semmit. Ide-oda hányódott az autó, de mégsem haltunk meg, hajnalra hazaérkeztünk Pestre, ahol a ház előtt csendben kitárta a kocsi ajtaját.
– És te?
– Visszamegyek.
Nem dugtam be a kapukulcsot, amíg el nem ment az autó, fönt a lakásban pedig egészen érthetetlen dolgokat kezdtem csinálni. Négy óra volt, odakint pirkadt, én meg tiszta ágyneműt húztam, belefeküdtem, és nyitott szemmel bámultam a plafont. Még mindig a kiságyak jártak a fejemben, ott folytattam, ahol délután abbahagytam.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, nem számoltam a napokat, csak arra emlékszem, hogy ugyanígy bámultam a plafont egy kórteremben, az orvos pedig magyarázott, hogy értsem meg, a fellépő gyulladás miatt a másikat is el kell venni, nem kockáztathatunk. Nagy mennyiségű nekroid massza, ezt is mondta. Ki kell kaparni, el kell távolítani, megtisztítani. Nem vette észre, hogy nem is vagyok ott, hogy én közben éppen átvágok a kukoricaföldön, és gyerekkori barátaimnak integetek vissza, akik a földút szélén állnak. Valamiért esni kezd a hó is, jön a pincér, és hoz egy teát. Ez nem is a terenyei pincér, ez egy nővérke. Szívószálat dugdos a számba, pedig otthon vagyok, és délután már fel is kelek. Sok év telhetett el közben, mert az arcom öreg és hamuszürke, a testem öreg és hamuszürke, a hangom öreg és hamuszürke, a túlsó folyosó végéről szól, de onnan is úgy, mintha több réteg géz fedné.
Nem akar, nem bír véget érni az ősz, nem bír kilobbanni a napsütés, a sugarak átfúrják magukat a lassanként beálló hidegen. Amikor a fiammal megérkezünk, még mindig október van, igaz, utolsó napjait írjuk. A deres kertben varjak totyognak, valaki összeszedte kosárba a diót. Ledobom a hátizsákokat, a gyerek felül a fára, ott szeret nyáron is lógni, onnan kiabál befelé, hogy csináljak már neki egy teát. Elfáradtam, fáj a hátam a gyaloglástól. Begyújtok a nagy barna kályhába, aztán felöltözve lefekszem, betekerem magam egy csergébe, amíg meleg nem lesz.
Másnap délelőtt kopognak, a fiam lement a vegyesboltba, mert két napig semmi nem lesz nyitva. Ezek szerint kizártam. De nem: nyílik a bejárati ajtó, csak a szomszéd kislány jött át. Hogy szelel-e a kémény. Mert képzeljem el, az Anti bátyáék egy döglött baglyot találtak benne.
Nem nézek fel, a kályhával foglalatoskodom. Ki kell pucolni a hamut, ki kell szedni belőle mindent, ami elégett, hogy a kihűlt testben ismét fellobbanhasson a tűz. Térdelek, mélyre kotrok, közben oldalról látom, hogy a kislány nem jön beljebb, hanem idegesen befelé tekinget, és közben egyre csak beszél.
– Apukám csinált gyújtósnak valót, kint letettem.
– Köszönöm.
Nem tudom, mit tudnak, nem akarok beszélgetni velük. Senkivel se akarok beszélgetni, direkt félretettem a telefont és kikapcsoltam a mobilt. Nagy műgonddal seprem fel a hamut, de a kislány csak nem megy el.
– Próbáltam telefonálni is, de nem tetszettek fölvenni. Mindig csak sípol. Lesz Halloweeen itt a faluban. Most először. Be lehet öltözni. Ancsa néni szervezi, a kultúrba kell menni kilencre, ott van a találkozó.
Közben megjön a fiam, behozza az összes sarat, leteszi a kenyeret, és rögtön elkezdik megbeszélni, hogy ki miben lesz.
A kislány végre becsukja maga mögött az ajtót. A gyerek izgatottan sürgölődik, rögtön kezdené kivágni a lepedőt, szellemnek akar öltözni. Vagy mégis inkább múmiának.
– Tényleg, mi az a Halloween? – kérdezi meg hirtelen, mert erre eddig nem is gondolt.
– Az olyan, mint a halottak napja – mondom. – Csak ez egy angolszász szokás.
– Mi az, hogy angolszász?
– …
– Te minek fogsz öltözni?
– Én? …Boszorkának.
Elrakom a kenyeret, és közben észre se veszem, hogy dúdolgatni kezdek: „Egy boszorka van, három fia van…”
Hirtelen abbahagyom, leülök a konyhában, aztán megfogom a vödröt, kiviszem, és elkezdem lassan, kézzel kiszórni a hamut a ház körüli nedves fűbe. Harangoznak.
