Mintha már órák óta itt állt volna… nem mert bekopogni. Jeges szél fújt, majdnem elvitte a kalapját. A csengő gombját is megnyomhatnám, gondolta. Tétovázva emelte fel a kezét… nemsokára léptek közeledtek.
– Rég láttalak – suttogta a nőnek.
– Ne haragudj… – sütötte le a szemét.
– Bemehetek?
– Nem. Azt hiszem, most nem.
– És máskor? Holnap?
– Nem tudom. Nem tudom, mikor. Talán holnap…
Bentről halvány fény derengett.
– Nem vagyok egyedül. Egy betegem van nálam.
– Este felhívlak. Jó?
Válasz helyett csak a padlót nézte. Finom szövésű szőnyeg borította. Egy gyöngyszemet vett észre a szálai között. Lány gyöngyfülbevalóval... – jutott eszébe a kép.
A szekrényhez lépett.
– Nálam maradt a könyved, elviszed most?
Kivette a polcról, és felé nyújtotta. A férfi szótlanul vette el. Hideg ujjaik akaratlanul összeértek. Megborzongott, hiszen… annyira szerette volna átölelni – legalább annyit. De csak állt, esetlenül, néma kábulatban.
– Mennem kell – suttogta a nő, s megint lesütötte a szemét. Rebbenő pillái alól két könnycsepp gördült végig az arcán.
Vissza a gyakorlatokhoz
