Szövegformák stilisztikája III. – A leírás

III. 1. A leírás általános jellemzői

Az irodalmi ábrázolás másik alapformája, amellyel egy jelenséget, tárgyat, személyt, ezek állapotát vagy az ezek közti viszonyokat, összefüggéseket az író tulajdonságaik felidézésével jellemzi.
Az (időbeli és dinamikus) elbeszéléssel szemben a leírás tipikusan térbeli és statikus jellegű. Jellemző érzékszervi dimenziója a vizuális. A befogadóra nagy terhet hárít, mert a megértéshez a teljes nyelvi anyag minden elemét belső képpé kell összeraknia. Mivel a leírás az elbeszélésnél jóval távolabb esik a nyelv alapfunkciójától, a jó leírás elkészítése számottevő nyelvi leleményt igényel, tehát a stílus szerepe a leírásban meghatározó.

Az orális eredetű elbeszéléssel szemben a leírás az írásbeliség terméke. A népmesékben és az egyéb szóbeli eredetű szövegekben igen kevés leírás fordul elő, s az is csupán a cselekmény helyszínének igen szűkszavú és felszínes bemutatására szorítkozik.
Az írott epika viszont előszeretettel alkalmaz hosszú, aprólékos leírásokat: az írók – egyébként okkal – ezeket többnyire egyfajta mesterségbeli bravúrnak tekintik.

Nyelvileg a leírás legfontosabb jellemzője a nominális stílus, azaz az igékkel szemben a névszók dominanciája – a mondatok állítmánya gyakorta névszói vagy igei-névszói állítmány.
A leíró szövegekben az igei állítmányok sem igazán dinamikusak, akciótartalmuk általában csekély. Vagy eleve is csekély (mutatkozik, bizonyul, látszik stb.), vagy az eredetileg dinamikus igék tompultabb metaforikus jelentésben szerepelnek (jegenyesor kígyózik).

A leírás lehetséges formái:

1. külső környezet/állapot leírása

2. belső állapot leírása

III. 2. A külső környezet/állapot leírása

Az irodalmi szövegekben jellemzően a cselekvő személyek külsejének és a cselekmény helyszínének a bemutatása. Bár a külső környezet/állapot leírása is távol áll a nyelv alapfunkciójától, itt a leírás készítőjének a segítségére van két körülmény is: a) a külső környezetek/állapotok mindenki számára ismeretesek, nagy a közösségi evidenciájuk; b) a nyelv többnyire alapszókészletében is rendelkezik a külső környezet/állapot nyelvi megragadásához szükséges szavakkal.

III. 2. A külső környezet/állapot leírása (1. példa)

„... a domb délkeleti oldalán állt ez a ház, de közelebb a lábához, mint a tetejéhez, úgyhogy az északkeleti széltől öreg tölgyfák ligete oltalmazta... A liget közepén finom pázsitos rész volt, amely enyhén ereszkedett a ház felé; a felső szélén bővizű forrás tört elő a fenyőkkel borított sziklából, körülbelül harminc láb magas, állandó vízesést alkotva, amely nem csinált lépcsőkön folyt lefelé, hanem természetes esését követve botorkált a tört és mohos köveken, míg a szikla aljához ért, onnét egy kavicsos mederben futott, amely már sokkal szelídebb lejtőn kanyargott tova, s a domb alján egy tóba ömlött, negyed mérföldnyire a ház alatt, a déli oldalon, úgy, hogy a homlokzati szobák bármelyikéből látni lehetett...”

A 110 szavas szövegben mindössze 12 igét találunk (9,2%), s ezek zöme is dinamizmus nélküli vagy tompított dinamizmusú ige.

III. 2. A külső állapot leírása (2. példa)

A kicsiny szoba, ahová a fiatalember belépett, sárga papírral volt kitapétázva. A muszlinfüggönyös ablakokban muskátlik állták. A lenyugvó nap minderre éles fényt vetett. A szobában semmi különösség: sárga fából készült régi bútorok, egy dívány magas hajlított támlával, a dívánnyal szemben ovális asztal, az öltözőasztalkán az alakok közötti falnak támasztott tükör, a fal mentén székek, két-három garasos kép, amelyek német úrilánykákat ábrázoltak madárral a kezükben – ez volt minden bútorzat.

III. 2. A külső állapot leírása (2. példa)

„A kicsiny szoba, ahová a fiatalember belépett, sárga papírral volt kitapétázva. A muszlinfüggönyös ablakokban muskátlik álltak. A lenyugvó nap mindenre éles fényt vetett. A szobában semmi különösség: sárga fából készült régi bútorok, egy dívány magas hajlított támlával, a dívánnyal szemben ovális asztal, az öltözőasztalkán az alakok közötti falnak támasztott tükör, a fal mentén székek, két-három garasos kép, amelyek német úrilánykákat ábrázoltak madárral a kezükben – ez volt minden bútorzat.”

piros betű: külső történés elbeszélése; zöld betű: értékelő reflexió; kék betű: külső állapot leírása; kiemelt: igék

A 68 szavas szövegben 6 ige fordul elő (ebből 2 a ‘volt’ létige), ez 8,8%.

III. 3. Belső állapot leírása

Az ember belső (lelki)állapotának a szavakba öntése állítja a legnagyobb kihívás elé a nyelvhasználót és magát a nyelvet. Ez a legnehezebb szövegforma mind a szövegalkotó, mind a szöveg befogadója számára.

A nehézség forrása kettős: a) az ember belső (lelki)állapotának minimális a közösségi evidenciája, hiszen mindnyájunknak csupán a saját lelkiállapotunkról van közvetlen tapasztalatunk; b) az alapvetően az ember társadalmi érintkezésének céljára létrejött nyelvből hiányoznak a belső állapot megragadására alkalmas szavak – ezek csak úgy hozhatók létre, ha a külső valóságra alkalmazott szavakat metaforikusan a belső állapotra vonatkoztatjuk.

III. 3. Belső állapot leírása, példa

Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
Magam vagyok a föld kerekén.

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
Magam vagyok a föld kerekén.

A belső állapot leírása hosszabb szövegként tiszta formában igen ritkán fordul elő. A jelen szövegben – amely jelentésében belső állapotot kíván leírni, a belső állapotot leíró szövegrészek (piros betűk) elegyednek a külső történés elbeszélésével (kék betűk), illetve a külső állapot leírásával (zöld betűk).

III. 3. Belső állapot leírása (2. példa)

„Míg befelé csavarodva egy másik hosszú, rozsdás kalaptű keresi útját második és harmadik nyakcsigolyád között, újabb hegyek is szúrni kezdenek a hátgerinced mentén, ami arra késztet, hogy odadörgölőzz a támlához, ezzel azonban csak megkönnyíted a dolgukat, karmokhoz és fogakhoz hasonlatosan nyomulnak mind mélyebbre, mozdulataidat gátolva már vagy tizenkettő hatol beléd, majd még néhány járul hozzájuk – egy állkapocsféle tizenöt hegye vájkál benned úgy, mintha mindegyik független volna a másiktól, aztán hirtelen összezáródik, és arra kényszerít, hogy kihúzd a derekad.”

A szöveg egy fájdalomérzetet – amely belső állapot – közvetett módon az érzetet kiváltó külső történések elbeszélésével ragad meg. A nyelvi eszköztárban nincsenek szavak az adott állapot közvetlen nyelvi megragadására. Az elbeszélés aprólékos módja azonban csökkent az elbeszélés dinamikáján, s a szöveget olvasva az a benyomásunk, mintha leírással lenne dolgunk, pedig a 78 szavas szövegben 13 ige található.

„Míg befelé csavarodva egy másik hosszú, rozsdás kalaptű keresi útját második és harmadik nyakcsigolyád között, újabb hegyek is szúrni kezdenek a hátgerinced mentén, ami arra késztet, hogy odadörgölőzz a támlához, ezzel azonban csak megkönnyíted a dolgukat, karmokhoz és fogakhoz hasonlatosan nyomulnak mind mélyebbre, mozdulataidat gátolva már vagy tizenkettő hatol beléd, majd még néhány járul hozzájuk – egy állkapocsféle tizenöt hegye vájkál benned úgy, mintha mindegyik független volna a másiktól, aztán hirtelen összezáródik, és arra kényszerít, hogy kihúzd a derekad.”

A 78 szavas szövegben 13 ige van – ez 16,7%. Ez az arány is arra utal, hogy szerkezeti szempontból elbeszélő szövegről van szó (a leíró szövegek 10% alatti igearányt mutatnak). Mindazonáltal a szöveg a szerepét tekintve, leírás.

III. 4. Az elbeszélés mint leírás

A statikusságot nehezen viselő nyelv ellenáll a tisztán leíró szöveg létrehozására irányuló törekvésnek. Nehéz olyan hosszabb szöveget alkotni, amelyben 10% alatt marad az igék aránya. A szerepüket tekintve leíró szövegek szerkezetükben igen gyakran inkább elbeszélő sajátosságokat mutatnak.

Ilyen az a részlet is az Iliász 18. énekéből, amely Akhilleusz pajzsáról szól. Mindazonáltal ezt a szöveget szokás a leírás egyik első irodalmi példájaként említeni.

III. 4. Az elbeszélés mint leírás (1. példa)

„És legelőször erős pajzsot kalapált ki az üllőn,
dúsan díszítette, reá hármas karimát tett,
fényeset és ragyogót, s ráfűzte a szíjat ezüstből.
Ötrétű lett végül a pajzs, és jártas eszével
Héphaisztosz sok-sok gyönyörű képet kalapált rá.
Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert
és a sosempihenő napot is meg a szép teleholdat.
S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,
Óríónt s a Fiastyúkot, meg a Hűaszokat mind,
vélük a Medvét is – más néven híva Szekér ez –
mint forog egy helyben, míg Óríónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.
Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,
földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,
s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett
végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették…”

(Devecseri Gábor fordítása)

A Homérosz-szövegrészlet egyértelműen időbe ágyazódó folyamatot beszél el, azt a cselekvéssort, amelyet Héphaisztosz végez, amikor a pajzsot készíti.  Sőt, a pajzsra kalapált képek sem mind statikusak: az egyik városban lakodalmakat ülnek, s a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett vezették végig a városon — ami azt illeti, elég mozgalmas dolog egy merev vasra „remekelt” képen. A szöveg tele van igékkel, amelyek mind valóságos mozgást és változást fejeznek ki, szó sincs „tompult” metaforikus jelentésekről.

Akkor tehát elbeszéléssel van dolgunk? A szöveg struktúrája szerint egyértelműen azzal, de ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy vajon Homérosznak mi lehetett az elsődleges szándéka a szöveggel: vajon az-e, hogy elbeszélje, hogyan készítette el Héphaisztosz Akhilleusz pajzsát, vagy pedig inkább az, hogy leírja, milyen volt Akhilleusz új pajzsa, akkor inkább az utóbbit érezzük valószínűnek. S ugyanerre az eredményre jutunk, ha a szöveg befogadójának — akár hallgatójának, akár olvasójának — az oldaláról közelítjük meg a kérdést: meghallgatván/elolvasván a szöveget, vajon az rögzül-e jobban az emlékezetében, hogy miként dolgozott Héphaisztosz, vagy inkább az, hogy milyen is a pajzs? Tehát egy cselekvést bemutató, igéktől hemzsegő, szerkezeti szempontból elbeszélő szöveggel állunk szemben, amely ugyanakkor szerepét tekintve leíró jellegű, hiszen mindenekelőtt a pajzs milyenségét ragadja meg.

III. 4. Az elbeszélés mint leírás (2. példa)

„Kis idő múltán azt mondta, hogy a csónak himbálózása a folyón nyugalomba ringatja őt is. Milyen zöldek most a partok, milyen fényesek a partmenti virágok, és a nádak milyen magasak. A hajó már a tengeren járt, de lágyan tovasiklott. És akkor előtte volt a part.”

„Kis idő múltán azt mondta, hogy a csónak himbálózása a folyón nyugalomba ringatja őt is. Milyen zöldek most a partok, milyen fényesek a partmenti virágok, és a nádak milyen magasak. A hajó már a tengeren járt, de lágyan tovasiklott. És akkor előtte volt a part.”

Piros betűk: külső történés elbeszélése;

kék betűk: külső állapot leírása – némi reflektív színezettel.

Michael Bal a szövegről azt mondja, hogy „az az érzésünk, hogy a szöveg leíró”, ám „bizonyos időbeli kiterjedtség is tartozik hozzá”. Mindebből azután arra a következtetésre jut, hogy a leíró szövegnek is lehetnek időbeli dimenziói, tehát az elbeszélés és a leírás közötti különbséget csupán azzal lehet megragadni, hogy az elbeszélés tárgyai „a tettek és az események”, a leírásé pedig „a dolgok, a helyszínek és a szereplők”.

(Bal: A leírás mint elbeszélés, 1998, 137. o.)

A Michael Bal által alkalmazott megkülönböztetés azonban csupán a tág értelemben vett tárgy, továbbá az írói szándék tekintetében igazít el, de nem mond semmit a konkrét szövegsajátosságokról: mintegy összemossa az elbeszélést és a leírást. Ezeknek a nyelvi megragadása azonban elengedhetetlen egy alapos szövegelemzés esetén. Ezért az adott Dickens-szövegről inkább azt kell mondanunk, hogy szerkezetileg inkább elbeszélés, szerepét tekintve pedig leírás.